2016. április 15., péntek

Coming soon! - "Láss a lapok mögé!"

 _______________________________

Sziasztok! :) 

A második fejezet nemsokára napvilágot lát. Idegőrlő, titokzatos perceket fog tartogatni, és eljön a tettek ideje.
________________________________

Egy kis foszlány:

Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor valakivel csak rongyos papírra vetett üzenetekkel tudtunk beszélni. Vajon hihetünk a leírt szavaknak, vagy a betűk mögött más szándékot kell keresni? Az arcok, amiket látunk minden esetben valódiak? Élő, lélegző emberek, vagy csak egy álom cafatja? Ne fedjétek; mindenki, akit valaha megismertél, megélt rémisztő perceket is. Ez a fejezet a szavak mondanivalójáról fog szólni, a mögöttük rejlő valódi érzelmekről. Arról, hogy meglásd az emberek eredeti énjét, szándékát.



2016. április 13., szerda

Teaparti, avagy verseny!

Alice? Üdvözöllek!


Vagy olyan őrült, hogy lehuppansz a rogyadozó székre, egy hosszú, dülöngélő faasztalka kellemes társaságában a forró teát kortyolgatni?
Igen? Akkor kalapokat igazítani, csészéket tartani, és meg ne lássak senki tehetséget a nyúlüregben bujkálni!
Elég a körítésből, jöjjön a lényeg! Blogverseny rendeztetik, melyen bárki részt vehet. Ha csatlakozni akarsz a kis "teapartinkhoz", a következőt kell tenned:

1. Választasz a kajacsatában feltüntetett témák közül!
2. Max 2 pályaművet adhatsz be a "teaasztalunkra", de helyezést csak max 1-ben érhetsz el!
3. Hagyj egy kommentet a bejegyzés alatt, arról, hogy jelentkezel, írd oda, hogy melyik kategóriában, és linkeld a blogod! /nem kötelező/
4. Írj egy emailt, melyben csatolod a munkád, a blogod linkjét (ismét, csak, hogy a félreértéseket elkerüljünk), és pár sort arról, hogy honnan jött a kedved a jelenezéshez! :) (email: ravenfhatter@gmail.com)
5. Tedd ki a verseny képét a blogodra úgy, hogy az oldalra vezessen! (látható helyre)
/6./ Feliratkozás nem kötelező, viszont a leggyorsabban így értesülhetsz az eredményről is, de minden nyertesnek visszajelzek valamilyen módon.

Sütik, avagy kategóriák:


#1 Fejvesztett teázás


Írj egy novellát, amelyben végig, vagy csak leheletnyit központba van egy Csodaország szerű őrült teaparti. Bármilyen karakterekkel dolgozhatsz, DE minimum egy szerepeljen benne az eredeti történetből! Maximum 3 word oldal legyen, viszont ha egy kicsivel lépi túl az se baj. :)

#2 Szívbe zárva


Írj egy olyan novellát, melyben megjelenik, hogy mik történhetnek a Szívpalota falain belül. Legyen ez akár kusza, titkolt viszony, fura gyilkosság, vagy akármi, ami csak kipattan a fejedből. Itt teljesen saját karakterekkel dolgozhatsz, ha egy kicsit is fűzhető a témához. (azért hupikék törpike ne legyen :D) A hossza 3-4 word oldal, de ha túllépi az se következmény.

#3 Csodaország nyoma


Írj egy novellát, melyben a következők elemek jelenjenek meg: fehér nyúl, kalap, kártya, zsebóra. Ez a legkötetlenebb kategória, mivel itt bármit írhatsz a megadott tárgyak felhasználásával. Egyáltalán nem muszáj az eredeti meséhez kötni, sőt itt csak rajtad múlik kikről/mikről fog szólni a saját történeted.

#4 Új lakó a nyúlüregből


Itt egy saját karaktert kell alkotnod, legyen az akármilyen rémisztő, aranyos, vagy fura. Csodaországot új lakossal bővítheted. Mutasd be kinézetileg, természetileg, helyzetileg ( pl: szívkirálynő szolgája). Itt nem kötött a szöveg hossza.

Mindegyikre érvényes:

 - Csak olyan pályamunka vesz részt hivatalosan a versenyen, ami megfelel a leírtaknak.
 - A helyesírás nem számít bele a sorrendbe, amíg a beküldött dokumentum olvashatóan megfogalmazott.
 - A szemszög szabadon választott mindenhol.
 - Minden kategóriában max 3 helyezett lesz, de ez függ a jelentkezők számától.
 -Dolgozhatsz saját, vagy a kategóriáknál megadott címekkel is.

Nyeremények:


1. helyezett:
   - Kritika, (amit majd ezen a design oldalon lehet elérni tőlem, Raven F. Hatter-től: Katt!), interjú
   - Oklevél, fejléc/rendezett kép/borító (igény esetén)
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (egy hónapig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.
(Valamint a #4-dik kategóriában első helyezést elérő karaktere bekerülhet a történetem egyik fejezetébe. Persze csak akkor, ha igényt tart erre.)

2. helyezett:
   - Oklevél, fejléc/rendezett kép/borító (igény esetén)
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (három hétig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.

3. helyezett:
   - Oklevél
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (egy hétig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.

Zsűri:

A tervek alapján két zsűri fogja értékelni a munkákat. Az eredményhirdetéskor tüntetjük csak fel azt, hogy melyik kategóriában ki döntött.

Időpontok: 

Zárás: Május 15
Eredményhirdetés: Június első felében várható.


Kép:



Várunk mindenkit szeretettel a teapartin!









2016. február 29., hétfő

Első fejezet - Emlékfoszlány



Álom kezdte uralni tekintetem, éreztem, ahogy minden egyes pislogásom egyre hosszabbra nyúlik, a fehér fal értelmét vesztett vizsgálata közben. A hangos ásítások közepette oldalra nézve a nyitott ajtó fogadott.

– Alicya! – hallottam meg egy másik hang jelenlétét, amit felfogni is alig tudtam.

Gyere, nincs több időnk. A mutató ketyeg – folytatta tovább a titokzatos suttogó, majd egy zsebórát tartó fehér nyúl ugrált a lábam mellé.

Külseje inkább volt emberi, mintsem állati. Királykék viktoriánus stílusú, durva anyagú, gombsoros kiskabátban ékeskedett, ami fehér csipkeujjban végződött apró mancsainál. Ismerős volt, de vajon honnan?

– Kövess! – utasított a kis szőrgombóc.

– Hova viszel?

– Csodaországba, Alice. – kaptam meg a választ. Alice? Még soha nem hívtak így.

– Az idő rohan, mi meg csak egy helyben vagyunk.

– Akkor vezess oda! – feleltem, és jelek szerint neki sem kellett több, mert egyből a tárva nyitva álló kijárat felé ugrált. Adódott a kérdés: hogy jöhetett be?

– Nem, Alicya! Ne a logikát keresd, inkább örülj a kiszöktetésnek! – suttogtam magam elé, de úgy elnyelte szavaimat a sötétség, hogy még én magam is alig hallottam.

Nagy lendületet véve az akaratomon, felkerekedtem a hűvös parkettáról, és óvakodva indultam nyomába. Végül csak mindig egy méterrel ballagtam mögötte, vizsgálva, hogy vajon mikor bukhatunk le.

Az intézet selymes fehér folyosója a sterilségről árulkodott, és meglepően egy lélek jelenlétét sem mutatta. Orvos, ápoló, bentlakó lépte se fúrta meg a csend nyugtató érzését. Gyanúsan, könnyen eljutottunk így egészen a kapuig, amit még kulcs sem zárt biztonságba a magunkfajta próbálkozó személyektől, de akkor…

Egy nyikorgó hang süvítése csapta meg érzékeny fülem, és orvul felriasztott a valóságba. Újra a szobánkba voltam, már az ablakon keresztül is a sötétség gonosz lelke szűrődött minden sarokba, amikor be kellett látnom a tényt, hogy ez megint csak egy álom volt. A helység ajtaja nyílt, és a nyugodt Emmát taszították be, miközben az ápolók bármiféle apró szemrebbenés nélkül nézték, ahogy a tehetetlen lány törékeny teste a padlónak vetődik. Fejemet szinte élettelen, leheletnyi mozzanattal fordítottam az események irányába. Láttam, ahogy szobatársam vékonyka karjai fel akarják nyomni súlyát, de annak remegése újra a földre kényszeríttette. Végtagján még ott mutatkozott a szíj által elszorított nyom, mely nem is oly rég egy ágyhoz kötve fékezhették indulatait.

– Kishölgy, jól van? – kérdezte a legfiatalabbnak tűnő nővér, amint meglátta, hogy testem még mindig a falnál hever tehetetlenül.

– Jól lenni? Egy ilyen helyen? – vetettem neki a kérdést, a szívem minden egyes dobbanása egyre hevesebb volt. Gondolataimon a düh vált úrrá, és a hirtelen lobbant harag lángja fűtött, amely kívül csak remegésbe torkollott. Óvatosan feltápászkodtam, de a szédelgés furcsa élménye elbizonytalanította minden próbálkozásom. Lépteim botladozva, elgyengült állapotban vittek előre a kérdező irányába, aki csak a rideg, szinte festetten mű arcával pillantott végig rajtam.

– Nyugodjon meg! – hangzott a higgadt utasítás a hozzám legközelebb álló férfi ajkait elhagyva, majd az ajtó egy hangosan visszhangzó csattanás kíséretében becsapódott. Csak egy grimasszal illettem a bánásmódot, az elhanyagolást, hogy nyűgnek hisznek ebben az épületben mindenkit, mert ilyenek voltak a driwhoodi ápolók, zordak és hűvösek.

– Jól vagy? – fordultam a kérdéssel a még mindig földre ragadt Emmától. – Várj, segítek! – mondtam a lelki állapotomtól telhető legnyugodtabb hangon, majd erőtlen karjait megragadva óvatosan felhúztam a padló oltalmából.

Láttam, ahogy a sérült kezem vizsgálja, és tekintete szomorú megbánást láttatott.

– Alicya, nagyon sajnálom. Nem voltam önma… – nem hagytam, hogy mondatát befejezze, ismertem a valódi énjét, aki önszántából soha nem akarna fizikai fájdalmat okozni.

– De igazad volt. – tettem még hozzá, miközben lassú lépések közepette óvatosan az ablakhoz vezettem.

Az üvegét beborító fekete rács is csak egyetlen egy mondatott suttogott a gondolataink özönébe: itt csak rabok lehettek.

– Látod a kinti világot? A fákat, az eget, a fent megbújó csillagokat? Őket csak a felhő takarja a valóság képeitől, míg minket egy intézet falai tartanak vissza mindentől.

– Meg akarsz szökni? – kérdezett vissza suttogva, kikerekedett szemek kíséretében, mint aki fél, hogy az ajtó mögött valaki fülét hegyezné a beszélgetésünk minden egyes mondatára.

– Igen, de akkor téged se hagylak itt – válaszoltam halkan.

– Hova mennénk?

– Csodaországba…

– Hova? – vetette fel, furcsálló hangleejtéssel. Barna tekintete, mint egy őzgidáé, úgy árulkodott riadtságáról és a tiszta ártatlanságról. Száját mélyen beharapta, mert ilyen volt ő legbelül; egy kislány, akit elnyomnak a felnőttek világának aljasságaik.

– Mindegy, viszont van egy tervem – feleltem, majd megsimogattam vállára borult, barna fürtjeit. Egy fejjel volt kisebb, mégis szinte a kishúgomnak tekintettem, akit életem árán meg kell majd védenem.

– Nem lehet, ketten együtt sose jutnánk ki innen. – kaptam válaszként, majd feje a parketta irányába fordult, nem mert a szemembe nézni.

– Pedig veled fogok! -  mondtam határozottan, és semmi ellenkezést nem tűrtem, leguggoltam egészen addig, hogy arcát elérhessem, de ő csak egy gyenge bólintással válaszolt minderre.

Felemelkedtem, míg Emma az ágya irányába indult. Későre járt, és tudtam, hogy a tervem első felét már elkellett, volna árulnom neki, de túl önző lenne ilyet kérni tőle. Leültem az ágyam sarkára, és erőt gyűjtöttem, hogy kinyögjem a nyelvem hegyén megbújó szavakat, de Emma halk horkolása tudatta a tényt: elaludt. Porcelánbaba arca mélyen a párnába fúródott, és hajának rakoncátlan szálai szétszóródva hevertek hanyagul mindenhol. Takarója úgy rejtette el apró, vékonyka testét, mint a föld, amely finoman befed egy frissen temetett sírt. Hátamra feküdtem, majd én is vártam az álom émelyítőnek ható sugallatát, de csak nehezen csukódott le a szemem. Végig ugyanazok a visszatérő kérdések bolyogtak a fejemben. Ki vagyok? Kik voltak a szüleim? Ezt csakis innen tudhatom meg, nem szökhetek ki az intézet hűvös falainak vigaszából úgy, hogy nem látom az aktám, melyet Dr. Cavini irodájában őriznek, mélyen egy fiók zugába préselve. Egyszerű papírokból áll, amelyek másoknak csak üres kis információkat jelenthettek, de nekem egyetlen esélyem volt arra, hogy az életem folytathassam. A gondolatok özöne közben, viszont váratlanul elért a sötétség, és szemhéjam nyugodtan rápihent tekintetemre.

_________________________________



– Alicya, kisasszony! – vert fel egy selymes, vékonyka női hang. Kezemet végigsimította, és úgy ébresztett a valóságba.

– Igen, Anna nővér? – kérdeztem, mikor álmatag szemem előtt tisztulni látszódtak, egy fiatal hölgy éles vonásai. Sötétbarna, hosszan lelógó hajának vége az arcomat csiklandozta, még úgy is, hogy oldalra, egy lófarokba kötve hordta vállán.

– Dr. Cavini várja az irodájába – jelentette ki. Itt volt az idő, de ránézve Emmára láttam, hogy álmát még mélyen alussza.

– Nővér, van magánál egy papír, és egy toll? – kérdeztem, majd ő a zsebéhez kapva kivett abból egy jegyzetdarabot, és egy töltőtollat.

– Mihez kell? – vettette oda a kérdést, és látszott tekintetén, hogy addig nem nyújtja felém a tárgyakat, amíg a célomat fel nem fedem.

– Írok egy üzenetet Emmának, hisz a minap láthatta, milyen volt, és nem akarom, hogy megijedjen, ha nem lát itt. – fogaim számat rágcsálták, és úgy vártam az indokom eredményét.

Kezembe adta a kis lapcafatot, valamint az íróeszközt, de éreztem, hogy szigorú tekintete most azt fürkészi, hogy milyen betűket vések fel rá. Írásom emiatt talán még számomra is olvashatatlannak tűnt, de Emma ismert, tudta azt, hogy néhány elharapott, vagy lefirkantott szavamból mire gondolhatok. Kikászálódtam, és  az ágyáig sétáltam, nyugtalanság fogott el egészen addig, míg az üzenetet a hófehér párnája mellé nem helyezhettem.

– Mehetünk? – jött a kérdés mögülem, és a türelmetlenség feltűnést nem kímélve hallatszott benne.

– Igen! – feleltem, majd karomat óvatosan megragadva húzott a folyosóra, és a szoba kijáratát bezárás helyett csak visszacsukta.

– Emma, kérlek, ébredj fel addig! – suttogtam magam elé.

– Mit mondd, Alicya? – kérdezett az ápoló.

– Semmit, csak magamnak mondtam – meg sem rebbent a szeme ennek hallatán. A magunkba beszélés, egy-egy mondat elmormolása már a furcsaság vékony határát sem súrolhatta volna itt.

– Mit írtál Emmának? – tekintete a folyosót fürkészte, majd megállt.

– Azt, hogy elvittek Dr. Cavinihez, és ne keressen addig – nem nagyon tudtam hazudni általában, hangom mindig megremegett olyankor, de most muszáj volt az igazság látszatát fenntartanom.

– Alicya, bármit tervezel, csak óvatosan, itt a falnak is füle van! – égszínkék pillantása mélyen belém hatolt; valamit tudott, de mit? Ki volt ő? Vöröses, dús ajkairól ridegen hangzott minden kimondott szó.

– Na, gyere! – utasított, és mintha ez a hanglejtés ismerős lett volna, csak egy másik közegből. Köpenyének zsebéből egy kis lapszerűség hullott le egyenesen a padlózatra.

– Elejtett valamit! – szóltam neki, és a kis papírszerűség után vettettem kezem. Egy kártya volt, de nem is akármilyen. A felénél, mintha tükrözték volna, és egy női alak szerűséget lehetett kinézni belőle, ami talán inkább láttatott férfivonásokat néhol. Egy-egy szabad sarkában piros szívalak mutatkozott, és még két Q betű díszítette a kereten kívülről.

– Oh, köszönöm! – vágta rá, majd kitépte kezemből a lapot, amit még rendesen fel sem bírtam mérni.

– Mi ez?

– Ez egy pókerkártya, a szívkirálynőt ábrázolja.

Szívkirálynő? Miért hordja magánál? – kérdeztem kíváncsisággal átitatott hangon, semmiből se tudtam egy kis értelmet csiszolni. Válaszát, mégis hosszas másodpercek késleltették.

– Afféle kabala. Na, haladjunk, mert miattad én is bajba kerülök! Éreztem, ahogy a sürgetés lendülete miatt szinte átránt az egész folyosón. Majd hirtelen megtorpanásából sejtettem, hogy a szokott világos, fehéres ajtó küszöbéhez értünk. Úgy olvadt ez maga az egész környezetébe, hogy sokszor olyan volt, mintha szellemként sétálnánk át a szilárd fal valamely részén.

– A doktor úr bent vár – mondta, és belökött az irodaszerű helység lélektelen bugyrába, majd további kérdést nem tűrve hátat fordítva ment vissza az idevezető úton.

– Csukd be az ajtót, Alicya, és ülj csak le! – szólalt meg egy mély férfihang, akinek gazdája senki más nem lehetett volna, mint Dr. Cavini, és a kopott barna kanapéja felé mutatott. Vöröses hosszabb haja egy vastag, dús copfba volt kötve, és sápadtan világos arca mosolyt próbált erőltetni felém. Szemüvege csak még jobban felnagyította zöldeskék pillantásának minden apró mozzanatát, melytől egyből a hideg futkosott hátamon. Vékony testalkata nem árulkodott kifejezetten nagy erőről, de mégis legbelül féltünk tőle.

– Minden rendben? – kérdezte miután leültem.

– Nyomasztó – tudtam le egyetlen szóval mindent. Végignézve a helységen, a felakasztott festményeken, a sok könyvön, a már idő viselte bútorzaton, inkább tűnt tényleg irodának ez a zug. Ugyan rég voltam itt, de a nagy cserepes virágok még mindig a föld felé kókadozva járták életük végét.

– Csak beszélgetünk, Alicya. Nincs mitől félned, hisz számtalanszor voltunk már egymás társaságában.

– Ha csak beszélgetünk, akkor minek az a toll? – kérdeztem, hisz nem akartam, hogy bármibe belemélyüljünk, és hogy a tervem csak egy újabb szerencsétlenségként legyen elkönyvelve.

– Hm… jogos érv – válaszolta, majd letette íróasztalára a füzetét, melyekből lapok hullottak szanaszét, de ezzel nem törődve leült a túloldali fotelbe.

– Hogy állsz az álmaiddal? – csapott egyből mindennek a közepébe.

– Már nem jönnek elő – mondtam elfojtott hangon, s ő szűkre zárta szemeit láttatva a rosszallás enyhe ingerét.

– Pszichológusnak hazudni olyan, mintha felnőttel akarnád elhitetni a gyermekded meséket. – tette hozzá mély hangján, amely egyszerűen kettészelte a csönd néma zaját.

– Miért kérdez, ha tudja az igazságot? – kezdtem unni az orvos-betegjátszadozást.

– Mert addig küzdesz az intézet gondozása ellen, amíg te magad be nem látod, hogy itt van a helyed – felelte, majd éreztem, hogy tekintete minden mondatot tisztán kiolvas belőlem. – Alicya… – kezdett volna bele Dr. Cavini a mondatába, amikor egy ordítás zavarta meg. A folyosóról jöttek a zajok, melyeknek visszhangot is vert az épület.

– Dr. Cavini, jöjjön! – kiabált be az egyik női ápoló, miközben az ajtót kicsapva benyitott.

– Mi történt? Az egyik beteg nincs jól? – kérdezte majd felpattant a fotelből, és a nővér felé baktatott.

– Igen, Emma az – jelentette ki sürgetve.

Végre, Emma! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg ezt neki. Aggódtam, hogy nem látja az üzenetem, de most mégis itt van.

– Megyek! Alicya, addig maradjon, mindjárt jövök! – hadarta el a doktor, majd az ajtót óvatosan becsukva távozott. Nem is sejtette mennyire vártam ennek elhangzását.

– Itt az idő! Most, vagy soha – biztattam magam még egyszer, s utoljára, majd felpattantam a kanapéról, és céltól vezérelve az oldalsó faszekrénynek vetettem magam. Tudtam, mit keresek, ösztönösen nyitottam ki az „A” betűvel ellátott fiókot. A szívemet nem is a torkomban éreztem, hanem már a gyomrom szorult össze annak hevesen diktált ritmusára. Félelem uralta a levegőt, nem találtam. Tovább kotorásztam fejvesztve, míg nem egy véletlenszerű mozdulattal kirántottam egy mappát melyen az állt; Alicya Kingsley. Gyorsan visszanyomtam a fiókot, és kapkodva belelapoztam a nagy kupac papír közé.


Gyermekotthonba kerülésének oka(i): Szülei egy mai napig ismeretlen gyilkosság áldozatai lettek a saját házukban.„



Ezt a mondatot egy jelentéshez hasonlítható csatolmány egészítette ki, melynek olvasásába belekezdeni nem tudtam, mert az ajtó hangos nyikorgása megtörte a csendet…

– Alicya! – jött mögülem a határozott férfihang


 ________________________________________________
Sziasztok! 
Kicsit nagyobb kihagyás után meghoztam az 
első fejezetet.  
Sokaknak tartozok köszönettel a biztatásokért, 
amik nélkül egy hosszabb szünetem is lehetett volna.
Beindul a történet, és vele együtt elkezdenek a szálak is
egyre jobban összegubancolódni. Vajon mi történhet, egy új generációval?
Ha megjegyzésed van, kérlek oszd meg velem, 
hisz a te véleményed is számít! ;)
_________________________________________________ 

2016. február 13., szombat

Emlékfoszlány /részlet/

____________________________________
Sziasztok!
Az első fejezet részletét olvashatjátok, amely hamarosan majd
teljes egészében látja meg a napvilágot. 
Ha bármi észrevételed van, kérlek fejtsd ki, hisz a ti véleményetek az első. :)
____________________________________



 - Alicya! – hallottam meg egy másik hang jelenlétét.
 - Gyere, nincs több időnk. A mutató ketyeg – folytatta tovább a titokzatos suttogó, majd egy zsebórát tartó fehér nyúl ugrált a lábam mellé.
Külseje inkább volt emberi, mintsem állati. Királykék viktoriánus stílusú, durva anyagú, gombsoros kiskabátban ékeskedett, ami fehér csipkeujjban végződött apró mancsainál. Ismerős volt, de vajon honnan?
 - Kövess! – utasított a kis szőrgombóc.
 - Hova viszel?
 - Csodaországba, Alice – kaptam meg a választ. Alice? Még soha nem hívtak így.
 - Az idő rohan, mi meg csak egy helyben vagyunk.
 - Akkor vezess oda! – feleltem, és jelek szerint neki sem kellett több, mert egyből a tárva nyitva álló ajtó felé ugrált sebesen. Adódott a kérdés, hogy jöhetett be? Nem, Alicya! Ne a logikát keresd, inkább örülj a kiszöktetésnek. Nagy lendületet véve az akaratomon felkerekedtem a hűvös parkettáról, és óvakodva indultam nyomába. Végül csak mindig egy méterrel ballagtam mögötte vizsgálva, hogy vajon mikor bukhatunk le.
Az intézet selymes fehér folyosója a sterilségről árulkodott  és meglepően egy lélek jelenlétét sem mutatta. Orvos, ápoló, bentlakó lépte se fúrta meg a csend nyugtató érzését. Gyanúsan, könnyen eljutottunk így egészen a kapuig, amit még kulcs sem zárt biztonságba a magunkfajta próbálkozó személyektől, de akkor…
Egy nyikorgó hang süvítése csapta meg érzékeny fülem, és orvul felriasztott a valóságba. Újra a szobánkba voltam, már az ablakon keresztül is a sötétség gonosz lelke szűrődött minden sarokba, amikor be kellett látnom a tényt, hogy ez megint csak egy álom volt. A helység ajtaja nyílt, és a nyugodt Emmát taszították be, miközben az ápolók bármiféle apró szemrebbenés nélkül nézték, ahogy a tehetetlen lány törékenyke teste a padlónak vetődik. Fejemet szinte élettelen, leheletnyi mozzanattal fordítottam az események irányába. Láttam, ahogy szobatársam vékonyka karjai fel akarják nyomni súlyát, de annak remegése újra a földre kényszeríttette. Végtagjain még ott mutatkoztak a szíj által elszorított nyomok, mely nem is oly rég egy ágyhoz kötve fékezhették indulatait.
 - Kishölgy, jól van? – kérdezte a legfiatalabbnak tűnő kisnővér, amint meglátta, hogy testem még mindig a falnál hever tehetetlennek tűnve.
-Jól lenni? Egy ilyen helyen? – vetettem neki a kérdést, a szívem minden egyes dobbanása egyre hevesebb volt. Gondolataimon a düh vált úrrá, és a hirtelen lobbant harag lángja fűtött, amely kívül csak remegésbe torkollott. Óvatosan feltápászkodtam, de a szédelgés furcsa élménye elbizonytalanította minden próbálkozásom. Lépteim botladozva, elgyengült állapotban vittek előre a kérdező irányába, aki csak a rideg, szinte festetten mű arcával pillantott végig rajtam.
 - Nyugodjon meg! – hangzott a higgadt utasítás a hozzám legközelebb álló férfi ajkait elhagyva, majd az ajtó egy hangosan visszhangzó csattanás kíséretében becsapódott. Grimasszal illettem csak ezt a bánásmódot, az elhanyagolást, hogy nyűgnek hisznek ebben az épületben mindenkit, mert ilyenek voltak a driwhoodi ápolók, zordak és hűvösek.
 - Jól vagy? – fordultam a kérdéssel, a még mindig földre ragadt Emmától.
 - Várj, segítek! – mondtam a lelki állapotomtól telhető legnyugodtabb hangon, majd erőtlen karjait megragadva óvatosan felhúztam a padló oltalmából.
Láttam, ahogy a sérült kezem vizsgálja, és tekintete szomorú megbánást láttatott.
 - Alicya, nagyon sajnálom. Nem voltam önma… - nem hagytam, hogy mondatát befejezze, ismertem a valódi énjét, aki önszántából soha nem akarna fizikai fájdalmat okozni.
 - De igazad volt – tettem még hozzá, miközben lassú lépések közepette óvatosan az ablakhoz vezettem.
Az üvegét beborító fekete rács is csak egyetlen egy mondatott suttogott a gondolataink özönébe: itt rabok vagytok.
 - Látod a kinti világot? A fákat, az eget, a fent megbújó csillagokat? Őket csak a felhő takarja a valóság képeitől, míg minket egy intézet falai tartanak vissza mindentől.
 - Meg akarsz szökni? – kérdezett vissza suttogva, kikerekedett szemek kíséretében, mint aki fél, hogy az ajtó mögött valaki fülét hegyezné a beszélgetésünk minden egyes mondatára.
 - Igen, de akkor téged se hagylak itt – válaszoltam halkan.
 - Hova mennénk?
 - Csodaországba…

2016. február 12., péntek

Díj #1




Köszönöm szépen az első díjam a Primrose blog design- nek. :) El sem hiszem, hogy kaptam. Hihetetlenül hálás vagyok.

Szabályok:


1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen.
8. Cseréljetek linket!
9. Küld tovább 12 embernek a díjat.
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

10 dolog az illető blogjáról: 

1. Két személy vezeti a blogot.
2. Már 9 feliratkozója van.
3. Magának készítette a blog kinézetét.
4. Design blog
5. A blog augusztus 3-án nyitotta kapuit
6. 2 díja van
7. Leginkább kritikás bejegyzések vannak
8. A külső kinézete nekem nagyon tetszik a szürkés beütéssel
9. Akkor tesznek fel bejegyzéseket amikor idő adódik, nem kötik időkhöz
10. Sok segítség található a blogon

  12 dolog az én blogomról:

 1. A blog 2016 január 22-én nyitotta meg kapuit
 2. A designhez segítséget kaptam
 3. Jelenleg 18 feliratkozóm van
 4. A Tim Burton féle Alice Csodaországban feldolgozás továbbgondolása
 5. A főszereplő ellenére, mégis talán Maggie Hatter a kedvencem
 6. A blog eredeti címe "Wonderland - The rebel Mad Hatter" lett volna
 7. Régebben már egyszer belekezdtem egy Alice FF-be, ami az első részig jutott, majd töröltem, és hónapokkal később feloldottam. Ebből született ez a blog.
 8. Tudom a fejemben a történet elejét, végét és némileg a közepét, de viszonylag sodródok a gondolataimmal.
 9. Az elmegyógyintézet megjelenítése volt a fő akadály
 10. Lesznek majd kiegészítő részek
 11. Ez a negyedik, és egyben legszervezettebb blogom
 12. A fanfictionben megjelenő új generáció sorsa elsődlegesen a mesék tipikus befejező mondatára akar rácáfolni: "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak."

A 12 kérdés válaszai:

1. Honnan merült fel benned az ötlet, hogy ilyesfajta blogot vezess? 
Egy kép adta a kezdőlöketet, majd az összes feldolgozás megismerése biztatott a kezdéshez.
2. Mennyi ideig tart megírni egy bejegyzést?
Változó, de általában az iskola mellett kettő hetet vesz igénybe. Ha jön az ihlet persze gyorsabb. :)
 
3. Van, aki segít benned tartani a lelket, amikor eleged van a blogolásból?
Igen! Blogos barátnőm, valamint ismerősök, de legtöbbször ilyen ügyben az "írni akarás" térít észhez.

4. Miért pont, ezt a bloggernevet választottad/a saját neveddel írsz?
Nos, ezt három részre szedhetném:
Raven: Kedvenc nevem, amely nem is csak egy karakteremnél használtam fel.
F. : A keresztnevem rövidítése, gondoltam, hogy így majd a bloggernevemben is lehet egy kicsi darab magamból.
Hatter: Ez kétségkívül a mostani blogom miatt jött, de előtte ezt az "Angel" helyettesítette.

5. Hogyan találtál rá a blogger világra?
Barátnőm blogját olvastam, amikor jött a kérdés: "Én hogyan csinálhatnék?" 
6. Mikor kezdtél el komolyabban blogolni?
Jó pár hónapja kezdtem el intenzíven. 
7. Mi inspirál az írásban?
A visszajelzések többnyire, amelyek nagyon jól esnek, és mindig adnak egy-egy nagyobb lökést előre.
8. Volt már, hogy valakitől nem épp pozitív kritikát kaptál és ezért abba akartad hagyni a blogolást?
Nem ennél a fanfictionnél, de igen. A legelső blogom kemény kritikát kapott, amivel így utólag teljes mértékben egyetértek. A feladás is megfordult a fejemben, de a bizonyítási vágy legyőzte. Meg akartam mutatni, hogy tudok javítani a hibáimon, ha mindent beleadok. 
9. Szoktad mások blogjait olvasni?
Igen, de nem valami sokat. Személy szerint csak azt, ami már az elején is felkelti az érdeklődésem.
10. Hányat olvasol jelenleg?
Jelenleg ötöt. 
11. Mit gondolsz a sok 1D ff-ről?
Hát... nem vagyok se a fiúcsapat nagy híve, se a belőlük született történeteké. Félreértés ne essék, nem ítélem el egyiket se (sőt egyet rendszeresen követtem), mert az ilyen ff-k közül is születhetnek kiemelkedők, amik, viszont sajnos elveszhetnek az 1D-s "tömeggyártás" között. 
12. Mivel blogger vagy, gondolom nem csak írni szeretsz, hanem olvasni is. Kik azok az írók, akiknek a művei ösztönöztek az írásra?
Többek közül felsorolnám az első hármat: :)
Tamás Nóri
Szabó Andi 
Ciara Coldman

12 kérdésem:

1. Mióta blogolsz intenzíven?
2. Ha hirtelen semmi ötlet, akkor mi ad ihletet általában?
3. Mi az ami szerinted egyedivé teszi a blogod?
4. Hanyadik blogoddal állunk most "szemben"?
5. Mi az, ami büszkeséggel tölt el és mi az, amin javítani szeretnél?
6. Mit gondolsz így összességében a bloggerközöségről?
7. Mostanában sokan vonultak vissza a billentyűzettől, valamit szünetelnek. Ennek oka szerinted mi lehet?
8. Számodra mi számít sablonosnak?
9. Kik támogatnak, amikor úgy érzed semmi értelme írni?
10. Milyen elv/mottó visz előre? (Persze csak ha van)
11. Hány blogot szoktál olvasni, követni?
12. Kik azok a bloggerek/bloggerinák akiket kiemelnél a közösségből?



Az én választottjaim /végül 5 lett, mivel az általam olvasottaknak szántam/:

 

1. Rilakkuma 
2. rgyilkosok összezárva
3. KISS or Death
4. Háború egy szebb jövőért 
5. Elfeledett balettcipők



2016. január 31., vasárnap

Prológus

Élet a mese után... 

 _____________________________________________
Sziasztok! :)
Először is szeretném megköszönni az idáig kapott érdeklődést!
Sokak segítsége nélkül ez a blog se lehetne ilyen. Hálás vagyok mindenkinek aki támogatott, és bármi véleményetek adódna, ne bújjatok a nyúlüregbe, szívesen fogadom elvégre a blog első soron miattatok van.
Kezdetét vette a történet, és hamarosan fokozatosan jövök a részekkel! 
"Legbelül mind  őrültek vagyunk félelmekkel, képzeletekkel tele!" 
_____________________________________________




Mindenkinek meg van az első emléke az életének valamely gyermeki évéből. Egy balesetről, születésnapról, vagy akár családi élményről, amely elültette sorsának magját mélyen a nagyvilágban. Én mégis elvesztem, a szilárd félelem kerget az őrület sötétjébe. Egy eldugottan hagyott, szürke sarokba szorongat, hogy ne láthassam továbbra se a múltam részeit. Magam sem tudom, ki vagyok, honnan jöttem. Az egyetlen régi, halovány kép az elmémben hat éves koromból, egy árvaház négy fala között született, mégpedig főképp egy mosolygó női arc éles vonásai rémlettek. Vállig érő fekete haja mindig a frissen vágott rózsa édeskés illatát árasztotta. Kezének puhaságát az arcomon éreztem, és leheletnyi tapintása jobban nyugtatott minden másnál. Tengerkék tekintete, ha kellett vigasztalt, parancsolt, vagy akár szigort tartott. Telt, mégis nőies kiállása a szeretetét sugározta vissza minden egyes gyerek felé. A városi gyermekotthon egyik gondozója volt, de én mégis az anyát éreztem benne. Álmaim rémétől viszont még ő se védett meg. Minden este kísértett egy pusztulásban álló, furcsán őrült ország képe. Benne egy már túl gúnyos mosolyú macskával, kinek testét kék tigriscsíkok tarkítottak, és egy kalappal ékeskedő különös kinézetű férfi nyomába ólálkodott szüntelen. Egy ketyegő órával ugráló fehér nyúl vezetett mindig erre a helyre, de onnan ki csak a felébredés mozzanata zökkenthetett ki. Alvás közben a sírás fojtogatott, és kezemet martam vörösre akaratomtól függetlenül. Éjszakai kiabálásom nap, mint nap felébresztette az árvaház lakóit, gondozóit. Mind ez addig ment, míg egyszer a hetedik születésnapom előtt az otthon bejárata mellé egy nagyobb, fekete autó nem gördült. Láttam, ahogy a kevéske cuccomat felteszik a kocsira, az egyetlen kis rongybabámat és a ruháimat, majd azokat követve engem is a tágas hátsó részbe ültettek. Megviselt és régi volt, ki is rázott a hideg, de nem a közegtől, hanem egy rossz előérzet miatt.
________________________________
- Hová visznek engem, Anna néni? – kérdeztem félelemmel átitatott hangon. Ő beletúrt ében fekete hajába, majd így válaszolt:

- Egy jó helyre, kincsem! Ott kedves emberek fognak majd körülvenni, és segítenek, hogy ne legyen több rémálmod – hangja higgadtan csengett a síri csöndben, de pillantása zaklatott volt.

- Itt akarok maradni! 

- Nem lehet! – beszéde elcsuklott a kijelentés közben.
_________________________________

 A kocsi ajtaja bezárult, és az elég nagy termetű sofőr aljas mosolyra húzta arcát, majd elindította a járművet. Így kerültem ide, az eldugott driwhood-i gyermekeknek működtetett elmegyógyintézetbe, ahol az a céljuk, hogy az átlagtól más gyerekeket elkülönítsék. Szemükbe minket emberszámba se lehetett venni, csak nyűgök voltunk, akiket távol kell tartani a külvilág legapróbb érintésétől is.
A több, mint kilenc itt töltött év leforgása sem változtatott semmin. Az álmaim egyre erősebbek a bizonyos ország szenvedéseiről. Valósabbnak tűnik, és érzem, hogy az uralma alá von ez az eksztázis. Hangok sugallnak a fejemben, és veszekedést nem tűrve tettekre kényszerítenek. Adódik a kérdés: vajon ki vagyok én?

- Alicya! – szólított meg a szobatársam remegve. Ott gubbasztott az ágy végében a fehér, rongyos köntösébe burkolózva, és sötétbarna hajzuhataga a térdére borulva takarta lábát.

- Igen, Emma? – kérdeztem vissza, majd felkeltem az ágyamról, és elkezdtem óvatosan felé haladni.
Hajlamos volt a gyors kedélyváltozásokra, valamint az agresszióra, így egy kissé tartottam a távolságot, és az ágyától kétlépésnyire megtorpantam.

- Szökjünk el innen! – Jelentette ki parancsoló hanglejtés közepette, majd lábai oltalmából felnézve egy szinte groteszk mosoly sejlett arcán. Éreztem a hátrálás erős ingerét, de akaratomnak mindenben ellent mondott a testem, és földbe gyökerezett a lábam.

- Nyugodj meg, Emma! Ne beszélj ilyeneket!– szólaltam meg lassan, suttogva.

- Nem! Nem maradok tovább itt! Kizárt! – ordítozott, és egy szempillantás alatt felugrott az ágyról.
Felém indult a határozottságot sugárzó lépteivel, majd karomat erőteljesen a fehér falhoz szorította, de vele együtt a testemet is. Amikor közelebb hajolt, éreztem kellemetlen leheletének melegét, és azt, hogy a körme a csuklómba mélyed. Keze egyre szorította az enyémet, ami így mozdulni is képtelen lett volna.

- Nem tarthatnak itt tovább! – egyre elszántabban, és ridegebben fúrta sötétbarna tekintetét az én szemembe. Nem volt saját maga, a semmitmondó közömbösség rejlett minden pillantásában.

- Nővér! Segítség! – kiabáltam a lehető leghangosabban, annak reményében, hogy kérésem nem süket fülekre talál. 

Másodpercekkel később az ajtó kicsapódott egy mély nyikorgás kíséretében. Két férfi és egy női alakot pillantottam meg, akik nagy nehezen le is szedték rólam a még mindig őrjöngő Emmát. Keze az utolsó pillanatokban is felém kapott volna, de végül sérülés nélkül kihurcolták a szobából. Amikor hallottam a zár kulcsának csöndbemarkoló zörgését tudtam, hogy most már egyedül vagyok.
Lábaim a testem neheze alatt összerogytak és a falat támasztva ültem le a jéghideg padlóra. Könnycsepp gyűlt a szemembe, de okát még én magam sem tudtam volna megmondani. Karomhoz kaptam, láttam a nemrégiben belefúrt éles körmök vöröslő, mély nyomát. Emmát az elmegyógyintézet tette tönkre, a mindentől való elzárás, a kezelés, amiben nem is emberként tekintettek rá, hanem egy külön lényként. Lehet nekem is ilyen sorsom lesz, ugyanis ez volt Driwhood valódi arca; a megmagyarázhatatlan őrület csalfa otthona.


2016. január 24., vasárnap